az évek alatt becsomagoltam,
szalaggal átkötött, színes, merített papír,
cseppenként raktam össze mindazt, amit hittem,
valaki fellapoz, elolvas, beleír.
mert jön, ki tudja, mi van a dobozban,
meglátja, hozzáér, felismeri,
a szalagot félrehajtva lassan kibontja,
az egyetlen lesz, ahogy én is egyszeri.
tán rosszul mértem fel a távolságot,
tán nem észleltem jól a súlyokat,
közelről fehér madárszárnynak láttam,
pedig nem az volt, vörös tehervonat.
a társam. a felem. a másik énem.
a férfi, kit gyűlölnöm nem lehet.
magamat gyűlölhetném benne, vagy mert nem,
vagy mert talán, vagy mert szeretett.
hogyan hihetném, hogy jöhet eztán bármi,
hogyan hihetném, hogy elvakartsebes,
vézna testemet átfonja gyengédség,
hiszen nem kellett, mikor teljes volt s kerek?
s a néhány lapot, mi megmaradt, hol találom?
hol van a borító, a jegyzék, a tartalom?
zsírpapírba gyűrt lélekdarabka kinek kell,
mikor irántam bennem sincs szánalom?
mit adhatnék még, mikor semmim sincsen,
nincs hitem, s ha volt sem volt elég,
elgázolt, véres és üres doboz: értem a pokolba
hol túsznak maradtam – ki szállna le még?
miről minek és kinek énekeljek? se kotta, se hang.
kedv se. nem várom, mi jöhet. nem érdekel.
nem vágyom. nem adni, s nem kapni semmit.
csak a halál partját gyorsan érjem el.
