Viszontlátás
Az első sms dél körül érkezik. Meglepetés és öröm. Sok követi még a hétvégén. Igyekszem nem többet gondolni róla, mint szombat reggel, de nem tudok függetlenedni. Az első „hiányzol” vasárnap este. Hétfő este az első telefonhívás, nevetés és viccelődés a vonal mindkét oldalán, beszámoló a vitorlázásról, a kikötőkről.
Minden olyan gyorsan történik. Reggel üzenet vár a munkahelyen, jókedv.
Szerdán az első ébredés. Utat kell szerveznem a részére egy konferenciára, valaki figyelmeztet, ne egy személyre foglaljak szobát, hanem kettőre, mert a társát is viszi. Egy hónapja merült fel az út gondolata egyáltalán. Merre sodródom, nem is tudok róla semmit. Újra a bemutatkozó mondat, az érzés, ami közben kapott el, hogy valami nincs rendben a mondat körül. A mondat lecsupaszítva, a puszta szavak: kapcsolatban él. Hol vannak a határvonalak?
Eszembe jut a honlap, ahol a képei vannak. Keresni kezdek. Nevekre és arcokra koncentrálok. Megtalálom. A képen idősebb nő, 45 év körül – a pénteki beszélgetésből fiatalabbra emlékeztem. A szeme körül mély ráncok, mosolyog. Nézem a dátumot, három hónapja készült. A nő boldognak tűnik, bár az arca fáradt. Van benne némi csendes nyugalom, a képek többségén bágyadt mosoly, pár képen pedig ugyanaz a mozdulat: félszeg, félrecsúszott csábosság, néhol pedig viccelődő gonoszkodás. Felvillan a kép, amikor egy évvel ezelőtt öltönyben és jól nevelten megállt az asztalomnál; a nő kiegészíti azt a szögletes simulékonyságot, amilyennek elsőre láttam őt – a középkorú kispolgári pár prototípusa. Nem sajnálatot érzek a nő iránt, hanem valami részvétfélét, látom magam előtt, ahogy szomorkásan tesz-vesz, talán nem érzékel semmit, talán igen; de szeretném, ha mindez nem rajtam múlna, dühös vagyok magamra, ne legyen közöm hozzá, járják a saját útjukat: mit keresek itt, hogy kerültem ide, most kell befejezni. E-mail és telefon, amiben megállapodunk, hogy minimálisra csökkentjük a kapcsolattartást amíg hazaér; hirtelen elveszítem az örömöt, vigyáznom kell magamra.
És minden mégis-kommunikáció bizonytalanná tesz, mert visszahozza a péntek este szépségét és természetességét, az akadálymentességet és az egyszerűséget.
A viszontlátás előtti éjszaka álmatlanul telik, forgolódom, nem tudom, mit látok majd benne, milyennek látom, tévedtem, vagy marad az izgalom. Közömbösen néz rám, vagy izgatottan, szerelemmel vagy érdektelenül.
Kilép a liftből reggel, mosolyogva megáll az asztalomnál. Jó újra látni, rájövök, hogy hiányzott.
Az első beszélgetés alatt végig arra gondolok, hogy nem szabad, nem akarok vele lenni, nem hozzám tartozik, hanem valaki máshoz. Túl hevesnek találom, nem tudok belezökkenni a másfél héttel ezelőtt abbamarad mozdulatokba, nem értem, miért simítja meg az arcomat, nem bízom ebben a ránk omló lángolásban.
Nem tudom, mit is szeretnék. Ha lennének lefektetett játékszabályok, talán tudnám csinálni egy darabig, sokáig biztosan nem. Lebeg előttem a nő félrecsúszott mozdulata. A hétvégére kommunikációs moratóriumot léptetek érvénybe, mégis megszegi.
Tudom, milyen kitörni egy kapcsolatból, és rettegek, hogy megteszi.
Utazás
Mielőtt elutazik a konferenciára, meglátogat. Sokáig marad. Végtelen természetesség, mosoly, valami láthatatlan aranyfonal feszül ki kettőnk közé, mintha azon lépkednénk biztos lábbal. Nincsenek gondolatok, nincsenek kétségek, nincs ő, én sem vagyok, csak egybefont kezek, tökéletesség. Mintha mindig is errefelé tartottam volna, mintha ide kellett volna megérkeznem, mintha nem lenne más hely kívüle. Otthon.
Az első napot jól bírom, reggel még találkozunk, mielőtt elindul, segítek lepakolni az autóba, mintha valamit el kellene még intézni, csak azért, hogy még megölelhessem titokban.
Mikor odaér, bejelentkezik, sorban írja az üzeneteket, olyan dolgokkal találkozik, amikről nemrég beszéltünk, sorra bukkannak fel számára a jelek, hogy jó úton jár, minden egy irányba mutat: az én irányomba.
Napközben elképzelem, ahogyan bóklászik az utcákon, keresi a fényeket, az arcokat, utcákon halad végig, és biztos vagyok benne, hogy közben rám gondol, érzem, hogy mindent újonnan vesz szemügyre, nem magában lát, hanem rajtam keresztül.
Csütörtökön beszélünk és hirtelen megkérdezi, utána utazom-e a hétvégére. Nemet mondok, pedig szeretnék. Így ő jön haza egy nappal korábban. Várom a szombatot, várom, hogy megérkezzen, várom, hogy újra együtt legyünk anélkül, hogy indulnia kellene. Állok az utcán, felnézek az égre és látom a város felett egészen alacsonyan ereszkedni a gépét, tudom, hogy az övé, tudom, hogy nemsokára megérkezik.
Öröm. Együtt vagyunk, beszélgetünk, ülünk az erkélyen.
Amikor az ember hazaér, belül felszakad valami. Nem öröm és nem is bánat, csak könny. Hirtelen mindent elmosó nyugalom, megkönnyebbülés és bizonyosság. Átölel. Kapcsolat.
Nem érdekel, honnan jött és merre tart, itt van, itt vagyok, együtt. Nemcsak most, ezután is. Kétség sem fér hozzá.
Vasárnap már magasan áll a nap, amikor elindulunk, célpont a Római, de aggódom, hogy ismerősökbe futhatunk: ő is, de igyekszik nem mutatni, nagyvonalú nemtörődömség, mintha nem számítana. A sétányon megfogja a kezem. Régi és új érzés. Továbbállunk, étterem terasza, levelek bólogatnak, árnyék és izgalom, bodzaszörp. Kezdet és mindigis.
Aztán indulás. Mintha Londonból érkezett volna. Hozzá. Frissen és élményekkel.
Nyár
Azt mondja, véget ért az előző kapcsolat. Nem most. Nem miattam. Már rég. Szeretnék vele együtt lenni. Úgy, mint aznap, amikor visszajött Londonból. Megkérdezem, lát-e esélyt arra, hogy együtt töltsünk egy hétvégét. Azonnali igen a felelet.
Szabadságon vagyok néhány napot, beszélünk telefonon, a nap végén időre mért találkozások, tanulnom kell. Egy nap mellékesen megjegyezi, hogy délután megnéz egy albérletet. A másik segít keresni, címeket küld, ő pedig megnézi, melyik a megfelelő. Két nap múlva már azzal fogad, hogy ki is vett egyet, megmutatná. Ülünk a sötét lakásban, szomorú, nem tetszik neki. Próbálom rábeszélni, hogy nem kell használnia, nem kell ide költöznie, ha nem érzi itt jól magát, maradjon otthon, próbálja rendbe hozni a kapcsolatát, adjon időt magának, gondolkozzon. Hogy az ember azért kampányol a másik nőnek, mert magát félti? Azért kampányol, mert a férfit óvja? Nem tudom. Csak annyit felel, hogy egy évre kötött szerződést.
Néhány napig megint távol vagyok, a telefonban meséli el, hogy beköltözött a lakásba, épp takarít. A jelen hiányát, a vágyat azzal üti el, hogy legyek türelmes, hiszen ezután mindig együtt leszünk, mindenre van időnk, minden előttünk van.
Az állomáson vár, hozzá megyünk, a fürdőszobában kikészítve az újonnan beszerzett törölköző, fogkefe.
Egy hétig minden estét nála töltünk, majd ő utazik el néhány napra. Utolsó este mindenféléről beszélgetünk, megkérdezem, ki tud rólam. Senki. Gondolkodóba esem, tréfával igyekszik elütni a dermedt hangulatot, ne kombináljak, nem kell csattognia a kerekeknek, nincs rá okom. Két napot gondolkozom a kérdésen, mire megérkezik, úgy döntök, félre teszem az aggályaimat, nem foglalkozom a kérdéssel.
Mindig együtt.
Elutazunk. Előtte vicces készülődés, a munkahelyről indulunk, de külön, útközben vesz fel az utcán. Kis falu, az Isten háta mögött, egyetlen utca, kicsi házak, erdő. Napfény, séta, ölelkezés, hersegő dinnye, zene, nevetés. Tréfálkozunk, hogy élhetnénk itt is, három gyerekkel. Megnézzük az eladó házakat. Megáll az idő.
Újabb hétvége a barátaimmal. Először igent mond, aztán nem tud visszakozni, egy napot maradhat csak, másnap visszautazik a városba. Visszafogott és kicsit zavart, nem akar együtt lenni a többiekkel, de igyekszik leplezni, hogy idegennek érzi magát. Nem jó, hogy elmegy, már induláskor hiányzik.
Még egy hétvége, a városban kánikula, hűsölünk a redőny mögött. Izgalom. Késik. Eszembe jut a három gyerek. Nem bánom. Ő sem bánja. Biztos vagyok benne, hogy minden jó. Elmúlik az izgalom. Nincs megkönnyebbülés, nincs oka a megkönnyebbülésnek. Kimozdulunk, kézen fogva a fák között. Beszélgetünk. Mindenről. Magunkról. Közelség. Egyre keskenyedő sávban a nemtudás. Megállunk egy háznál, ahol a nyarait töltötte. Itt is élhetnénk. Este házakat nézegetünk az interneten. Filmet nézünk. Egész és kerek
Gondolkozom, le lehet-e írni, milyen az, amikor a mindenség kopogtat az ajtón, kinyitod, beúszik a szobádba. Úgy érkezik hozzád, hogy te magad nem mozdulsz, nem teszel semmit, egyszerűen megjelenik a teljesség a napjaidban. Nem keresel, nem kételkedsz, minden pillanatban tudatában vagy a kivételességnek, hogy ezek kiváltságos pillanatok, hosszú utat tettek meg, míg rád találtak, a helyeden vagy. Minden percet megosztanál vele, lát téged és semmit nem kell megmagyaráznod.
Gondolkozom, meddig tarthat ez? Lehet mindig ez? Maradhat? Minden pillanat elmúlik. Megmaradhat úgy belül, hogy akkor is kitartson, amikor poklot járunk? Akármi is jött ezután, akármi is jön még, hiszem.
