Lehet-e ismeretlen ég alatt ülni és úgy érezni, hogy hazaértél? Súlyos, maszatos ég alatt, ahol a levegő hígabb, mint itt? A tenger felúszik az égre, attól olyan, mintha lebegnél. Utólag úgy érezte, ha becsukott szemmel beleszagolhatna megint abba a levegőbe, megmondaná, hol van. Érezte-e azt, hazaért? Haza a helyre, ahol sosem járt, a tengerhez, amit nem ismer? Talán igen.
Amikor valaki hazaér, akkor otthon van. Mégis milyen badarság azt mondani az érkezőnek, érezd magad otthon, hiszen itt kell „hon” érezze magát. Vagy amikor azt mondod a telefonban, „most itthon vagyok, de holnap megyek haza”. Hányszor mondtam ezt. Először még világosan megkülönböztettem, otthon vagyok-e vagy itthon. De aztán a sok itthon elkeveredett az otthonnal, s már csak itthonosan éreztem magam, még otthon is. Haza még mindig ugyanoda mentem, de otthon már nem voltam sehol.
És mégis más életéből, máshonnan, máshogyan, ez lett a központi kérdés. Otthon. Az évek alatt elveszítettem az otthon fontosságát. Aztán rá kellett ébrednem az ő példájából, hogy meg kell határoznom azt, ami elveszett, hogy mi az én otthonom. Az övét ismerem.
Elsőnek hátország, ahova akkor megyek, ha nagyon fáj valami, ha nagy öröm ér, ha az élet nem csak zajlik, de történések színezik; ahová azért megyek, mert szeretnek és mert kötelesség, nem külső, rám kényszerített, hanem belső, mert ők a családom, akik számítanak rám. Örömet adnak és nyugalmat, bosszúságot és türelmetlenséget, fényt és árnyékot, akik megerősítenek abban, hogy bárhol legyek is, a helyemen vagyok, bármit tegyek is, velem vannak és több száz kilométerről is megérzik, ha nem kerek a világ, még csak a telefont sem kell felemelnem, megteszik ők, jön a hogyvagyhívás, a csaktrécselniakartam. A kert, ahol titokban dohányzom, és sehol sem olyan jó, mint ott.
Másodsorban a hely, ahol élek, ahol a napjaim telnek, ahol magam lehetek, magam, egyedül, a hely, ahol körbevesz mindaz, ami meghatároz mások szemében, ami vagyok: egy rám maradt fotel, örökölt könyvespolc megrakva ezzel-azzal, az ormótlan kölcsön TV, a virágok a konyhaablakban anyámtól, a nappaliban egy régi baráttól, a képek a falnak támasztva, amiket ajándékba kaptam, a lámpa, amit ő hozott és szerelt fel; a sok lenyomat, ami magamat jelenti mások szemében, és talán az enyémben is. Ahol egy szomszéd éjfél és fél kettő között mindig teleengedi a kádat, zubog a víz. A lakás, ami a történet közepén vált otthonommá, ahonnan tiszta időben élesen látni a hegyeken hunyorgó fényeket.
Harmadsorban az ő otthona. A hely, ami felszabadítja, ahova vágyik, hogy az lehessen, aki lenni akar, ami táplálja az álmait, ahol valóban maga van, ha vannak is mások, a hely, ahol szabad, nem függ senkitől, nem tartozik felelősséggel senkiért, mert nem hajtja a kényszer, hogy megfeleljen a képnek, amit mások alakítottak ki róla, a víz, ami eloltja a tüzet, és megszüntet mindent, ami ismert, és őrzi az ismeretlent. A legbelül vágyott ismeretlent, amiről csak akkor tud, ha csendben figyel, és nem az önérzet-hiúság hajtja. A tenger, amit nem láttunk együtt, de megismerném a helyet, ahol járt. Hazaérnék. Talán.
Negyedsorban az otthon, ahol ő él. A ház, amiben a napjai telnek, és aminek a történetéről olyan keveset tudok – a sokat emlegetett padlófűtés-büszkeségen kívül –, mert nem pusztán az ő története. Ezért meséket találok ki a házról, amit néha az ellenségemnek képzelek: Donna Quijote elindul a télben, hogy letörölje a jégvirágokat a sárga ház ablakairól, hogy az éj leple alatt kiássa az elföldelt aranyhalakat a kertben, hogy becsöngessen és elszaladjon, vagy úgy tegyen, mint ha véletlenül vetődött volna oda, keresne valakit, aki nem lakik ott. Nem ott lakik. A ház, ami legyőzött és megfutamított, ahol a berendezésben nincs semmi természetes, ahol minden a kényelmet szolgálja. A ház, amit egyrészt fotókról ismerek (három perces zavart bemutató), a gyorsan ellapozott hálószoba képe, ahol semmi személyes nincs, szállodai ágy; másrészt az égi internetről, egyre közelebb és közelebb. Ahova pontosan tudom az utat, mert annyit bámultam a térképen, hogyan találnék oda, melyik sarkon kell befordulni, amit – úgy képzelem – biztosan megismernék az utca végéről, világít és hívogat: a sárga ház.
Ötödsorban az elképzelt közös otthon. Nem az apróra eltervezett, hiszen nem látom sem a csempe színét a fürdőszobában, sem az ebédlőt, nem tudom, mi hol van, még azt sem, hány szobás; hogy egy zebegényi telken áll, nagy fák között, vagy egy kis faluban az isten háta mögött, ott is az utca végén, régi, nagy terasszal, leomló szőlőlevelek alatt. Az otthon, amiről néha teljes bizonyossággal éreztem, meglesz mire kell, bárhol is.
Amikor a mérleg már nem imbolyog és helyükre kerülnek a dolgok, amikor az élet nem bonyolultnak tűnik, hanem élhetőnek, amikor minden berendezett, és nincsenek kétségek, hogyan kell haladni a napokban, mindig történik valami. Például ő.
Találkozás
A vágy kirobbanhat, nem lépegetve, kopogtatva, hanem rád törve az ajtót, és születhet lappangva, hétköznapok egymásutánjában, anélkül, hogy észrevennéd. Rám az utóbbi érvényes. Nem vettem észre, miközben nőtt.
Különös, hogy vannak emberek, akikről megmaradnak az első benyomások. Utólag mindig kiderül, hogy pontosan emlékszel mikor és hogyan találkoztál azokkal, akik aztán az életed részét képezik. Mindig emlékszünk az első pillanatra, az első beszélgetésre. Például arra, hogy túl jól neveltnek találtam. Ahogyan bejött az ajtón, és másokkal ellentétben kezet nyújtott és bemutatkozott. Jól szabott öltönyben türelmesen megállt az asztalomnál és várta, hogy sorra kerüljön. Sokáig maradt, utána lelkendezés, ilyen ember kell nekünk. Magamban azt gondoltam, ránézésre 000111001 és vonalzó, mondd már, újabb tökéletes kezitcsókolom gépezet, aki majd becsődöl, mert a kockás ingek a fejére nőnek. De volt valami más is. Amikor elment, tudtam, hogy találkozunk még. Különösnek találtam, hogy miért épp vele lenne dolgom, mikor olyan idegennek tűnt az a világ, amit ránézésre képviselt. Nem világosan éreztem, homályos és halk valami mocorgott a szívemben. Gubanc és hónapok, mire újra felbukkan, bemutatkozó megbeszélés, amin mindenki ott van, és ő jól nevelten elsorolja, mit csinált eddig. Csak egyetlen mondatra emlékszem: „nyolc éve együtt élek valakivel, nem vagyunk házasok, de ez már ráutaló magatartásnak minősül”. Annak. Fontos mondat, már akkor annak érzem, tudom, hogy valami nincs rendben a mondat körül, és észbe kell vésnem, mert nekem szól. Nem tudatosan nekem, hanem mert történetek íródnak, és közöm lesz ehhez a mondathoz.
Egy napon születtünk. Még soha senkivel nem találkoztam, aki épp azon a napon, abban az évben. Közös pontok keresése. Nem rögtön, pár hónap múltán. Közben tréfálkozás, nemcsak velem, mindenkivel. Nem veszem észre, mikor lesz egy lehelettel több. Utólag szemlélve tél derekán, miután velem álmodott. A levelezések szövege közvetlenné válik, egyfajta bizalmas hangnem, kölcsönösen. A névnapi üdvözlő sms-nek még utána kell néznem, mert nem tudom, kitől jött. Beszélgetni kezdünk arról, ki mit szeret, ki hol járt már, ki mit próbált ki, és mit hagyott abba, ki miben jó, ki mikor váltott munkahelyet. Hasonlítani szeretnénk, hogy szerethessük magunkat.
Amikor valamiben elakadok, segít; még este is jelentkezik, hogy már ne húzzam sokáig a munkát, sipirc haza. Figyelek rá, ha szeretne valamit, rögtön teljesítem, első helyre kerül a rangsorban. Néha emlékeztetem magam a bemutatkozó mondatra.
Az első lépés
Az első lépést őt tette meg, vagy én, ez már nem derül ki.
Közeledett a nyár és egy nagy rendezvény, ahova sem időm, sem kedvem nem engedett. Van valami különös abban, amikor az emberek, akik együtt dolgoznak, félprivát állapotban találkoznak. Privát az, amikor elmennek sörözni, amikor megbeszélik a gondjaikat, az életüket, amikor a mindennapos tömegből egymás felé lépnek, egymásra mutatnak, és a hivatalos időn túl is késztetést éreznek, hogy áldozzanak egymásra. Félprivát az, amikor valamilyen rendezvény keretében vannak együtt, kiszakadva a robotból megmutatják magukat egymásnak; valahol megmarad a tudatukban a hivatalos állapot, a fenn és lenn, valahol eltűnik, koncentrálnak a személyes oldalukra, lásd ilyen vagyok, amikor nincs rajtam köpeny, nem egy asztal mögül nézek fel rád; de mivel a hivatalos is bennünk van, valamivel oldani kell a gátlást (ezt szolgálja az is, hogy a rendezvény két napos, idd le magad, lazulj el), aminek az a vége, hogy a társaság fele zajong, a másik fele csendben elázva magába fordul, egy maroknyi rész pedig értetlenül nézi a tömeget, és azt gondolja: „mit keresek én itt?”. Ehhez a maroknyi részhez tartozom a céges rendezvények nyolcvan százalékában. A többire egyszerűen nem megyek el. Most is így terveztem, fontosabb dolgom is van ennél, nem áldozhatok rá egy egész napot, hogy ténferegjek a tömegben és kívülállónak érezzem magam. És a hét közepén elhangzik a meghívás, hogy menjünk együtt a többiek után délután, mert neki is dolga van. Fontolóra veszem, egyre jobban tetszik az ötlet. Nem az ottlét ötlete, hanem az utazásé. Privát utazás, ahol beszélgetni lehet, megismerni egymást és magunkat. És az indulás előtti nap gyorsan jelentkezem, próbálok szállást keríteni. Sms váltások az indulás egyeztetésére. Éjszaka eszembe ötlik, hogy minden potenciális lehetőség előtt elgondolkozom azon, milyen lehetne, milyen lehet nem ismeretlennek lenni, hanem ismerősnek, nagyon ismerősnek. Mindez azért jut eszembe, mert vele kapcsolatban nem gondolkozom el semmin, csak a bemutatkozó mondat zümmög a fejemben, bár nem tudom kiverni a fejemből, hogy a meghívás nekem szól, nem az asztal mögött ülőnek. Értetlenkedve forgolódom, mi ez.
Másnap kicsit zavart beszállás, rajta rövidnadrág és napszemüveg, szokatlan. Gyors oldódás, a lábam a műszerfalon, lelkes beszélgetés először a munkáról, majd egyre inkább másról. Egy pillanat, amikor szeretném azt mondani, álljunk meg, ne menjünk tovább, most ne. Igyunk egy kávét, együnk süteményt, valamit, csak húzzuk még ezt a különös állapotot a valamik között lebegve. Megérkezünk, kiszállunk és úgy tűnik, véletlenül zümmögött a mondat. Ő jobbra, én balra.
Lerakom a csomagomat, és elindulok a házak között, a napi arcok jönnek szembe trikóban és rövidnadrágban, teniszütővel vagy sörrel a kézben, különös. Az egyik ház teraszáról utánam kiabálnak azok, akikkel a munkaidei privát életem zajlik, kávé és cigaretta. Leülök, kicsit feszengek, a sörök már biztosították a jókedvet az asztal körül, tanakodást követően elindulunk utánpótlásért. És jön szembe, gondolta megkeres minket. Akkor újra érzem azt a lebegést a valamik között.
A hangulat egyre oldottabb, mindenki nevet és történeteket mesél. Egy kicsit már zsibonganak a neuronok. Újabb utánpótlásért indulunk kettesben, a visszafelé úton zene szűrődik felénk, szeretnék táncra perdülni. Később a földön ülök, ő mögöttem áll, és megérzem a térdét a hátamon. Először azt hiszem, hogy véletlen. Továbbra is azt hiszem. Órája csupán, hogy a telefon kijelzőjén a barátnőjét mutogatta, a kontroll-pontot. Melegség kúszik végig a gerincemen, kiszárad a szám, nézem a többieket, látják-e, mit érzek. Senki semmit. Még mindig nem tudom, hogy az érintés azt jelenti-e, amire gondolok, hogy szándék van-e mögötte, vagy semmi. Nem tudom, mit csináljak, nem merek odébb mozdulni, nem merek megszólalni. Hirtelen hátranyúlok, és megfogom a lábfejét, végigsimítok a bokáján. Az érintés abba marad, ijedtség, hogy elrontottam azt, ami nincs. Egy kis idő után mellém telepszik, a térdemre könyököl. Viccelődve lelököm a könyökét, de visszatér. Beszélgetés kapcsán félmondat arról, hogy az anyja már nem él. Személyesség. Vacsoraidő, felkászálódunk. A vacsorát bevezető beszéd közben megsimogatja a hátamat, és megszavazzuk, hogy itt az ideje a rövidnadrágot hosszúra cserélni. Elkísérem.
Állunk az autó mellett, elindulunk egymás felé, ölelkezés.
- Felmegyünk?
- Menjünk.
Különös, hogy nincs benne zavarodottság. Amikor filmen látom, csodálkozom, hogyan lehet minden olyan egyszerű. Az emberek bemennek egy szobába, levetkőztetik egymást vagy levetkőznek, de mindezt a legtermészetesebb módon. Nem aggódnak közben, hogy jaj, a frizurám, jaj, miért ezt az idétlen fehérneműt vettem fel ma, vajon szépnek lát-e, mit kell ilyenkor csinálni. És tényleg. Minden olyan egyszerű. Mintha nem én lennék ott. Nem gondolkodom rajta, milyennek lát, mintha mindennap ezt csinálnám, egy idegennel egy szállodai szobában, titokban. Mintha minden értem történne, mintha minden a helyén lenne.
- És mi lesz ezután?
- Nem tudom.
Mikor kimondom a kérdést, magam is meglepődöm, miért kellene bárminek is lennie, mintha a közös éjszaka jelentést hordozna, mintha a kezdete lenne valaminek, ami aztán mindent megváltoztathat. És ő nem csodálkozik.
Állunk az ablakban, csepereg az eső.
Felkészülök a reggelre, a jézusom-gondolatra, felkészülök arra, hogy idegennek lát, hogy idegennek látom. Korán ébredünk, ismerősök vagyunk. Átölel.
Reggelizni hívom, arra hivatkozik, indulnia kell, várják – gondolom, szeretné lezárni itt, a helyszínen az éjszakát. Kiosonok a szállodából, igyekszem méltósággal és nem ügyelve arra, hogy a hallban épp takarít a személyzet, néznek utánam a nagy üvegajtón át.
Haladok át a parkon, fáradt vagyok és boldog. Egy hétig biztosan nem találkozunk, a tengerre indul vitorlázni. Nem gondolkozom. Talán nem történt semmi, egy férfi és egy nő találkozott. Ennyi.
