és mintha végül távoli ködbe veszne a történetünk. az élességét nem hozza vissza sem fénykép, sem levél, sem telefon, sem találkozás. mintha nem én lettem volna egy évvel ezelőtt, mintha nem én lettem volna két évvel ezelőtt sem, mintha sokat olvasott könyvbe lapoznék bele, amit egykor jól ismertem, tudtam kívűlről minden sorát, s már nem érteném, mit szerettem benne annyira, mi késztetett arra, hogy közte éljem mindennapjaim.
és néha mégis rám tör, hogy újra fellapozzam és mégis érzelmeket csihol belőlem, és csak elengedni, elfújni a markomból, mert talán nem volt benne soha semmi.
amikor visszanézek a szakítás utáni hosszú évre, amikor szinte mindennap elsírtam magam az utcán, boltban, barátokkal való beszélgetésekben, otthon; amikor tompán, de átélem azt a pillanatot, ami a könnyeket megelőzi, hitetlenkedve tekintek magamra. milyen erős, és semmivel össze nem hasonlítható érzelmek késztettek sírásra, mennyire nem hozhatott vigaszt semmi, mennyire a másik elvesztése okozta gyászban éltem – távolról elszorul a torkom.
nem voltam képes arra sem, hogy leírjam, mi történt 2007. október 18-a után, olyan sok bántás, oda és vissza, ígéretek, félígéretek, bújkálás, becstelensés és gonoszság volt azokban az időkben. sokszor hozzáfogtam. nem ment. s nem megy még ma sem.
sok beszélgetés esténként munka után; a másik indiai utazása előtt tett kvázi lánykérés; sokat együtt; félresikerült szeretkezések; sírás; bágyadt andalgások; deazértiscsókok; a kikényszerített üres karácsonyi ajándék; a közös szilveszterüket követő hosszú és örömteli telefon; a végletes ordításom januárban, ami elől sírásba menekült, mert soha senki nem beszélt még így vele; az árulásnak tekintett elutazás a másikkal Kubába; utolsó heteim a munkahelyen; félcsúszott általam kikényszerített találkozások és telefonok; az augusztusi ölelkezés azt követően, hogy azt kívánom neki, bárcsak fulladnának meg vitorlázás közben; a megbocsátó találkozás; az utolsó találkozás decemberben; az elhidegülés és emlékeink kölcsönös kiírtása.
különös, hogy mennyire nem maradtak meg bennem a vidám napok, az, ami szép volt benne. amikor az első összeomlás után felhívtam, és megkérdeztem, hogy ez azt jelenti-e, hogy szakítottunk, előtte hangosan is kimondtam magamnak, hogy a poklot is meg kell járni. ma is így gondolom, de nem tudtam, hogy az ilyen mély, sivár és mennyire magára hagyatott ott az ember. hogy senki nem segíthet ki onnan, mint ahogy oda is magamtól kerültem, mert úgy döntöttem, átélem, ami jön. jó elnézni mostanában az embereket, amikor felhőtlenül örülnek valaminek, amikor a maguk poklát gyorsan és kis sérülésekkel hagyják el – csodálom őket, amiért céltudatosan, magukat kímélve haladnak az életben. a tapasztalat, hogy mindnyájan egyedül vagyunk, közös, de vannak akik ezt a maguk hasznára fordítva, gyorsan mennek tovább; nekem sokáig tartott, míg leporoltam magam.
minden út vezet valahova. néha elgondolkozom, hogy máshogyan is eljuthattam volna e oda, ahol ma vagyok, vagy elkerülhetetlenül ezen az úton kellett mennem. nem tudom.
