Augusztus
Lehet-e valóban megbocsátani azt, ami fáj, vagy csak lassan elfeledkezünk róla, és úgy teszünk, mintha nem létezett volna soha… nem tudom, hogy sikerül-e felülemelkedni a történteken, és objektíven szemlélni őt, a másikat, saját magam és azokat, akiket nem is ismerek. Néha hiszek benne, hogy igen, és átélem a megbocsátást, de aztán váratlanul rám tör a szomorúság.
Ha lenne egy könyv vagy füzet, amit fellapozva feltárul a jövő, amiben benne áll minden, ami következik, minden, ami fájdalmat okoz, minden, ami örömet hoz; ha egyetlen pillanat alatt megtanulhatnánk mindent, mienk lehetne minden tapasztalat, jó és rossz, ha mienk lenne minden bizonyosság, hogy helyesen cselekedtünk, és azt az utat választottuk, ami leginkább a javunkat szolgálja, biztonságban élhetnénk, de minden kevesebb lenne, nem lépnénk olyan útra, amely előbbre visz. Néha elgondolkozom, ha előre látom mindazt, ami történik, elindultam volna-e. Olyan tapasztalat ez, mely egyszerre keserű és egyszerre édes. Most itt van és bennem él, és nem marad más hátra, mint hogy beépítsem magamba, hogy a részemet képezze, hogy elfogadjam, így alakult, és érzelmek nélkül tudjak visszatekinteni magamra és rá.
Ha valóban figyelnénk a jelekre, és abban a pillanatban higgadtan vennénk szemügyre, talán megóvhatnánk magunkat. De többnyire az érzelmek elragadnak, és fontosabb lesz a nyugalom visszaszerzése, mint az okulás maga, vagy a következtetések levonása.
Július végén hazautazom, álmos szombat délután. Érkezik a hiányzol-sms. Majd újabb. A pittyegésre riadok fel. Mosolyogva alszom vissza. Késő délután válaszolok. A válasz nem ér oda. Sokáig nem. Már késő este van, próbálgatom a hívást, eredménytelenül. Aggódom. A telefonja mindig bekapcsolva, óránként ellenőrzi, keresték-e. Ülök kinn a kertben, sírok. Éjjel forgolódom. Hirtelen megpittyen a telefon. Odaért az üzenet. Kapok utána, hívom, kikapcsolva. Egy idő múlva sms érkezik, minden rendben, lemerült a telefon és nem vette észre. Fáradt vagyok és már dühös, visszaírok, hogy ne találkozzunk másnap. Sokára érkezik válasz: elgondolkodtató, hogy ennyi a bizalmam.
Miből ered a bizalom? Hogy azért kell-e bíznunk azokban, akiket szeretünk, mert megszolgálták a bizalmat, vagy azért, mert eredendően bíznunk kell, feltétel nélkül, és nem kételkedni, nem kétségbe vonni, még akkor sem, amikor olyan dolgok történnek, amelyek idegenek a másik természetétől. Nem tudom. Jó volna hinni, hogy bíznunk anélkül kell, hogy megszolgálnák. Jó volna hinni, hogy vannak kapcsolatok, amikor az álarcok lehullnak, amikor mindenki azon igyekszik, hogy a saját valójában mutassa meg magát, amikor nem ismerik a kegyes hazugság fogalmát.
Mégis találkozunk másnap, az állomáson vár. Ülünk a Duna-parton, a gyerekkoráról mesél.
S mintha a júliusvégi történet előfutára lenne a későbbi hónapoknak.
A tavasz elején barátokkal egyeztettem a nyaralást. Három hétig leszek távol. Aggódom. Amiatt, hogy mi változhat meg bennem ennyi idő alatt. Mi változhat meg benne ennyi idő alatt. Amikor az intenzív együttlét eltűnik, amikor magára marad valaki, aki sosem élt egyedül, magára marad egy szállodai szoba-lakásban, ahol semmi sem az övé, csak az otthonról elhozott posta gyűlik a polcon, egy-két kósza DVD és az azóta ajándékba kapott könyvek. Nem tudom, mit bír el a kapcsolat, de arra gondolok, ha ennyi időt nem, akkor mit is várhatnék. Beszélünk róla néhány nappal az elutazás előtt, megkérdezi, benne mi változhatna, arra ügyeljek, bennem mi történik. Mivel két helyszín között két napot a városban leszek, talán találkozunk is, de ez még bizonytalan, az ő nyaralásától függ, nem tudja, mikor indul.
Kikísér az állomásra, nem jó érzés, szomorú vagyok. Rendszeres smsek és beszélünk is, de a találkozóból nem lesz semmi, az érkezésem előtt egy nappal indul. Amikor este elolvasom az sms-t, csalódott leszek. Ha van fordulópont, ez az. Benne és bennem. Másnap otthon hagyom a telefont, nem viszem a kirándulásra, képtelen lennék vidám üzeneteket írni, úgy érzem, szándékosan indul korábban, hogy ne találkozzunk. Aznap találkozik a másikkal, bár ezt csak utólag rakom össze. És ez az a nap, amikor ő fogalmazza meg saját magának, hogy nem mer máshogyan élni. De ezt is csak később tudom meg.
Egyre nő bennem a feszültség, nem tudom, mi történik vele, sms-ek a látnivalókról, anzix.
Az első éjjel, amikor vele álmodom, épp három hónap telt el az együttlétből. Idegen országban vagyunk, egy nagykövetség estélyén, ahol senkit nem ismerek, az ő barátai vesznek körül. Egy idősebb nő néha felhívja a figyelmemet arra, hogy a teremben nagyon értékes kézzel festett tányérok vannak. Egyedül maradok, ő nincs sehol, indulni készülök. Belép, de köszönés nélkül távozom, csodálkozva néz utánam. Az előszobában nagy kék kabátom zsebébe süllyesztek három tányért. A kijárat detektoros kapuja sípol, de nem állítanak meg. Elmesélem sms-ben az álmot, de nem reagál rá. Elfogy a türelmem, tudni szeretném, mi történik, mit döntött, vállalja, hogy együtt vagyunk, vagy maradok titok. Döntés-sms, a túloldalon értetlenkedés. Beszélünk és megegyezünk, ha hazaértem, tisztázzuk a dolgokat.
Nem tudom, hogy egy helyzetről kialakult képzetünk meddig paranoia és mikortól valami, ami számunkra soha nem derül ki, mert a hazugság hálója bonyolult, és egyszer be nem vallott dolgokat soha nem vallunk már be, és a valóság lassan átalakul azzá, amire emlékezni szeretnénk. Amikor szétnézek a lakásban, a konyhai csepegtetőn mindenből két darab van, teás bögrék, amiket soha nem használt, a soha meg nem gyújtott mécsesekből néhány leégve, a polcon duplájára nőtt posta, mindezt egy pillanat alatt mérem fel, és neki látunk a beígért tisztázó beszélgetésnek. Ami valahogy elmarad. Hosszan beszél a semmiről, folynak a szavak jelentés nélkül, hallgatom, maratoni matiné. A végén csak a kérdés, hogy a hónapja megbeszélt közös hétvége rendben van-e, de visszakozik, most nem alkalmas, bár oka nincs.
Fekszem az ágyon, fojtogat a sírás, nem kapok levegőt, szabadulni szeretnék, mit, mit keresek itt? Úgy érzem magam, mint egy szerető. Az vagyok. És nem akarok az lenni. Felpattanok, beállok a zuhany alá, egy idő után bevisz. Kinn maradok a nappaliban, olyan idegenséget érzek iránta, amit elképzelhetetlennek tartottam, menni, kifelé innen. Felöltözöm és elindulok. A ház kapuja zárva. Gondolkozom, üljek-e le a lépcsőn, és várjam, hátha jön valaki. Visszafordulok. Segítségemre siet, majd kinyitja a kaput. Már lenn állunk, visszafordulunk.
Visszafekszem. Feszültség továbbra is. Hozzám ér, hajtogatja, hogy szeret. Lassan elalszik, ébren bámulom a plafont. Teljes kétségbeesés. Halkan beszélni kezdek hozzá, azt mesélem el, amit ébren nincs merszem: “Harcolj értünk!”. Váratlanul válaszol: “Miért is?”, aztán felriad, visszatér az álomból: “Mondtál valamit? Azt hiszem, elaludtam.” És akkor tudom, hogy nincs tovább, hogy az álom határán azt felelte, amit érez.
Borzalmas ébredés, indulás előtt még küszködünk, nekem szabadnap, neki munka, halaszthatatlan, feltételenottkelllennem-megbeszélés. Munkába indulás előtt hazavisz, melegség nincs, a mondat: „Nekem erre nincs szükségem.”
Küszködés
Ülök délelőtt a lakásban, törölgetem az sms-eket, ajándékdobálás, fogkefe, törölköző, minden repül. Aztán megállok, felhívom. Megkérdezem, hogy most szakítottunk-e. Nemleges válasz. Este találkozunk, munka után, keresgéljük egymást.
A poklot meg kell járni. Biztosnak kell lennem, mindent megtettem, ami megtehető. Nem mulasztottam el semmit, nem lesz később „ha” és „vagy”, mert nyugodtan nézhetek vissza, mindent, ami tőlem tellett, megtettem. Nem múlott rajtam semmi. Ezt szerettem volna. Lemerültem.
Próbálok magyarázatot adni az előző éjszakára, de nem merem bevallani, hogy rettegek, hogy félek, hogy elveszítem. Azzal a bizonytalan légkörrel magyarázom, amit a közeli költözés, a végleges önállósodás kelt bennem. Mikor kiejtem a szavakat, tudom, hogy nem igazak. Tudom, hogy a rémületet próbálom leplezni, az értetlenkedést, hogy nem tudom, mi történik velünk. Vele. Elmondja, hogy úgy érzi, tökéletes vagyok, hogy olyan boldogságban van része, amit nem remélt, hogy fél, a boldogság megbosszulja magát, hogy az ember nem lehet büntetlenül boldog, hogy utána valami katasztrófa jön, hogy fél nyílt tengeren hajózni, mert ott vihar is jöhet. Hogy biztonságosabb egy nyugodt tó vízén vitorlázni, körbe-körbe, nincs tökéletesség, de baj sem érheti. Hogy furdalja a lelkiismeret, mert ő boldog, a másik pedig magányosan ül otthon.. Hogy három hónap alatt jobban megismertem, mint eddig bárki. Másnap kivisz az állomásra.
Otthon vagyok, de nincs nyugalom. Hajtogatom, hogy nem szeret. Amikor visszajövök, az állomáson vár. Beszélgetünk, de minden olyan törékeny, mintha a kezdetek visszafogottsága és viccelődős hangneme állna vissza. Nehezen alszom el.
Kedden szól, hogy el kell mennie a postáért. Este még felhív, hogy most indult el, majd holnap délben beszélünk. Aznap megyek megnézni a lakást, ahova költözni fogok. Nem tetszik, üres, romhalmaz, fehér falak, dobozok. Szeretném elmondani, mit érzek. Az sms-re nem érkezik válasz. Sokáig nem. Ülök kinn az erkélyen, biztosan tudom, hogy ott van, a másiknál, hogy akkor is tudta, hogy ott lesz, amikor felhívott. Hajnalban érkezik válasz, hogy kicsit elhúzódott a találkozó. Felhívom, magyarázkodik, hogy számítógépet installált, mert a másik szombaton elutazik három hétre, de ő nem tudott róla, most pedig segítenie kellett. Tudom, hogy hazudik.
Két nappal később tőle indulunk reggel, előtte elmondja, hogy ő viszi majd ki a reptérre szombaton a másikat. Kikerüli az ölelésem. Amikor kilépünk az ajtón, biztosan érzem, hogy ma nem leszünk együtt, hogy nem velem lesz együtt.
Délután idegesen érkezik vissza egy megbeszélésről, látom, hogy valami baj van. Sms-ben meséli el, hogy a másik nagyon beteg, másnap kórházba kell vinni, megműtik. Javaslom, hogy induljon máris, ne hagyja magára a másikat, biztosan kétségbeesett és fél. Hálás. Elindul, ott alszik.
Úgy érzem magam hirtelen, mint aki egy Nők Lapja történetbe került, mintha a filmekben látott, könyvekben olvasott toposzok ismétlődnének: unalomban élő pár, harmadik színrelépése, boldogság, kételkedés, az első betegsége. Az alkalom a visszatérésre.
A műtét napján ébren bámulom a plafont, együtt vagyunk. Másnapra terveztük a költözködést, segítene. Reggel vissza kell mennie a kórházba, hogy hazavigye a másikat, csillapodnak a kedélyek. Elvisz a lakáshoz, hogy mindent becsomagoljak, mire megjön. De ígért érkezése késik, délelőtt sms, hogy csak most ért a kórházhoz, ne aggódjak. Hívom kora délután, nem veszi fel a telefont. Ülök a becsomagolt szobámban. Várok. Próbálom újra hívni, csörög, csörög, nem válaszol. Elindulok a városba. Fáradt vagyok, kialvatlan. Megyek a napsütéses utcán, küszködöm magamban. Felhív, visszafordulok. Azt mondja, jól megy neki, hogy fájdalmat okozzon. Nem rám gondol. Rá. Küszködik a könnyeivel. Mit mondhatnék?
Zavartan pakolunk.
Ahogy múlik a hét, fakul bennem a remény, hogy rendbe jönnek a dolgaink. Lelkiismeret furdalása van, azt mondja, miatta betegedett meg a másik. Érzem, hogy hazatart. Nem tehetek semmit, tehetetlenül szemlélem az eseményeket.
Pénteken elkísér vásárolni, állunk a sorban egy szőnyeggel a hónunk alatt, két kolléga távolabb, másfelé nézek, de tudom, hogy látnak minket. Egy ideig marad, aztán hazaindul, gondolkozni szeretne. Mindketten a városban vagyunk, mégsem találkozunk. Szombaton a városban lődörgök, üresnek és csalódottnak érzem magam, bámulom az embereket, próbálok vidám lenni, méltó a napsütéshez, de sehol sem érzem jól magam. Este felhív, hogy másnap menjünk el fotózni. És hogy szeret. A vasárnap délelőtt kétségek közt telik, hirtelen felhívom: nem értem, miért nem vagyunk együtt, amikor mindketten ugyanazt az eget nézzük az ablakon át, biztosan a másiknál járt. Diadalmasan vágja felém, hogy nem, tévedek. Amikor leteszem a telefont dühös vagyok, először rá, aztán magamra, hogy előadtam az újabb hisztérikus féltékeny magánszámot. Aztán megnyugszom. A délután azzal telik, hogy felkészüljek a mondatra. Találkozunk, tartózkodóak vagyunk, majd mégis minden helyre billenni látszik, szeretne nálam aludni. Kérdezem, mire jutott hétvégén. Hallgatom a választ, hogy három út van: egyedül, vele, velem. És az utolsó a legmegerőltetőbb.
Nem értem. Nem értem, hova tűnt a nyár ereje, nem értem, hogy kerül ide ez a mondat.
Hogy szép vagyok. És okos. És nagyon szeret. És hazaköltözik. Sírunk. Az orromat harapdálja, hogy szeretne valami nyomot hagyni rajtam; magamban azt gondolom, hiszen itt marad ez az egész nyomor, az egész felkavarodott életem és az üresség. Vigasztalom. “Nehogy már még te vigasztalj” a felelet, és nem is utoljára.
Reggel elvisz a munkahelyhez, ő még visszamegy az albérletbe, felkészül a napra. Üres a park. Még korán van. Tudom, hogy nincs erőm ehhez a naphoz. Nincs erőm a színjátékhoz, nincs erőm úgy tenni, mintha minden rendben volna. Telefonálok és szabadnapot veszek ki. De hazamenni sem bírok. Újabb telefon, aztán kikapcsolom. Sírás, alvás. Még mindig nem merek hazamenni, nincs erőm összepakolni az előző este után, csak segítséggel megy, nem alszom otthon éjjel sem. Tudom, hogy napközben észre kellett vennie, hogy mégsem vagyok ott.
Másnap reggel bekapcsolom a telefont. Sms-ek, hogy jelentkezzem, hova tűntem. Délben találkozunk. Próbálok nem szólni hozzá, nem nézni rá, de nem megy. Neki sem. Megegyezünk, hogy este beszélgetünk. Sokáig ülünk nála. Vidám vagyok, magabiztos és higgadt. Mikor hazavisz, azzal válunk el, hogy fél év múltán egy fotós túra után megkéri a kezem.
Gyorsan telik a hét. Pénteken újra vitorlázni indul. Ülök a munkahelyi konyhában.
Nehéz a szívem.
Remény
Vitathatatlan, hogy vannak háromszögek. Amikor a pontok valamilyen távolságban egymástól léteznek, mindhárom pont tud egymásról, és különböző színű vonalak feszülnek közöttük, a kapcsolatok. De a legtöbb esetben nincs háromszög. Csak szög. Egy. A szöget kijelölő vonalak különböző színűek, vastagságúak és a ponttól nem egyenlő távolságra érnek véget. Az egyik vonal többnyire vékony és színes. Leginkább szivárványszínű. A másik vonal vastag és szürke. Esetleg szaggatott.
Hát ezért fáj, ha szögbe lépünk.
Már este megérkezik az első sms, hogy milyen különös érzés újra úton lenni, vitorlázni. Felébrednek a májusi emlékek. Megnyugszom. Tudom, hogy minden rendben. Tudom, hogy a vitorlázás a függetlenséget erősíti benne, a vágyat, hogy másképp éljen, hogy növekszik a színes vonal, és a szürke elhalványul. Biztos leszek, magabiztos. Tudom, hogy visszatér hozzám. Levél megy.
Na szia Tekisdrágapötty,
a péterelutazásos-zsuzsaírós újabb déja vu.
Oka, hogy azt hiszem, tegnap elkedvetlenítettelek, amit nem szeretnék, és tegnap sem akartam.
Egy kicsit nehéz lekövetnem az elmúlt két hét benned zajló ingadozásait, a “ne legyen semmi”-től a “beszéljünk holnap is”-ig. Próbálom követni, és teret adni neki, de nem lehet mindent, nem mindent egyszerre. És ez nem a múlton való rágódás, de igyekszem tanulni abból, ami eddig történt, épp azért, hogy jobban csináljam, hogy több megértés legyen benne, ha szükséges több csend, ha szükséges több beszéd. Nem hiszem, hogy egycsapásra megoldódik majd minden görcs benned vagy bennem és eltűnik. De azt igen, hogy szeretlek. Mondani azért nem akartam, mert szeretném ha elfogadnád, hogy a szívem nem bálterem, amibe ki-besasszézunk.
Jó volt hallani a hangod tegnap. Mindig jó. Nem azért mondtam, hogy nem telefon már a héten, mert nincs rá szükségem, hanem azért, hogy a kvázi egyedüllétben tovább erősödj, hogy azt az érzést, amit irántam érzel, tovább tápláld, hogy legyen kedved és hited.
Hogy ünneplőben gyere vissza hozzám, hogy ünneplőben várhassalak.
Bízom a hangodban, a kezedben, a szemedben, a szerelmedben. Nem akarok hintázni a lelkeden, azt akarom, hogy öröm legyen köztünk és bizalom, a tudás abban, hogy igenis él a jelen biztonsága.
Nem akarom, hogy fordítva üljünk bármelyik lovon:-).
Mielőtt veled találkoztam egy kezemen (konkrétan egy ujjamon:-) meg tudtam számolni azokat a pillanatokat, amikor úgy éreztem, minden tökéletes. Van a Faustban egy rész:
“Ha egyszer így szólnék a perchez:
oly szép vagy, ó maradj, ne menj!
Akkor bátran bilincsbe verhetsz,
akkor pusztulnék szivesen!”
És azt gondoltam, hogy ezt keresem én is, és hogy ezek a pillanatok nagyon ritkák. Veled mégis többször ezt éreztem.
Először akkor, amikor London előtt nálam a szemembe néztél.
Nem adom fel könnyen a dolgokat. Nem nyitom szét a tenyerem, megtartalak. Mert hiszek bennünk.
Szeretném, ha itt lennél és átölelnél, szeretnék a nyakadba bújni, kulcsintani.
Szeretlek, és vigyázom Rád.
zsuzsa
Mégis, ahogyan telik a hét, csökken a kommunikáció, félidő után, egyre kevesebb sms, egyre semmitmondóbbak. Tudom, hogy fél elindulni, hogy nem tudja, mit tegyen, óvatos lesz, az érkezés napján már csak két, kényszerűség-ízű jelentkezés.
Hétfő délben megkérdezem, hogy találkozunk-e este. Bizonytalan, majd mégis igennel felel.
Szerelmeskedünk. Utána pedig elmondja, hogy ez nem helyes. Hogy szeretne negatív érzelmeket kiváltani belőlem, és nem szeretne mellettem aludni, mert az túlzás. Hazavisz.
Másnap szomorú vagyok, de nyugodt. Elegem van. Elegem ebből a határozatlanságból. Nem haragszom. Eszembe jut, hogy csak azért vagyunk együtt, mert nincs gyerekük. Sem természetes úton, sem mesterségesen. Mert kellett neki valaki, aki bizonyítja, hogy férfi a talpán, hogy képes még érzelmekre, hogy tud szerelmes lenni, hogy értékes és érdemes a szerelemre, hogy a testi kapcsolat több, mint műanyagpohárba önteni a lelkét és várni az eredményt. Mindezt le is írom egy levélben.
Nem kell értened.
Csak rosszul viselem a vereséget. Ezt most különösen, mert nagyon hittem Benned. És fél pillanatra jó ötletnek tűnt szabadon engedni a csalódottságomat.
Mert két hete még szomorúan éltem meg azt, hogy a szerelmem kevésnek bizonyul. Aztán a vitorlázás közbeni szeretlekek hatására bizakodni kezdtem, hátha tévedtem. Hogy elégnek kell lennie egy akkora érzésnek, ami odébb tolna egy jéghegyet.:-) És ezt a hétvégi gyérülés és hidegüléses somoshangnem ellenére igyekeztem megőrizni magamban. Aztán ma délelőtt eszembe ötlött, hogy tegnap este az a mondatod, hogy negatív érzelmeket szeretnél kiváltani belőlem, azt jelenti, hogy azt szeretnéd, ha nem szeretnélek. Ami valóban olyan, mint két saller, csak tegnap nem érdekelt, mert annak örültem, hogy feloldódhatok a testedben, amit úgy szeretek. És most utólag kezeltem, ahogy Te mondanád, csak rosszul. Nem akarok gonosz lenni. Csak el akartam kerülni, hogy értéktelennek és haszontalannak érezzem magam, olyannak aki nem méltó a viszontszerelemre [– És erre persze egyáltalán nem megoldás idióta, bántónak szát (és nem is értett J) mail küldése.]. Nem szeretetről beszélek, hanem szerelemről.
Nehéz a minden tudatából semmire váltani. Nem tervezgettem, miközben veled voltam. Tudtam, hogy lesz három gyerek, vidámság, bizalom és szeretet. Ha júliusban megkérted volna a kezem, habozás nélkül igent mondok. Mert akartam, hogy pár legyünk és család. Úgy éreztem, hogy látom a hibáidat és ezekkel együtt szeretlek. Persze a meg nem valósult hit, vélekedés vagy tudás mind ábránd, egyformán.
Igazából az fájt, hogy úgy éreztem semmi esélyt nem adtál magunknak. Nem a kezdeti eufóriára gondolok, hanem arra, hogy rég eldöntöttél mindent magadban úgy, hogy nem beszélted meg velem. (Eszembe jutott egy sms, még talán júniusból, amikor azt írtam, hogy nyílj ki.)
Szeretnék felülemelkedni és kívülről nézni ezt az egészet, csak nehezen megy.
Olyan nehéz szétnyitni a tenyerem, olyan nehéz elengedni Téged, mintha egyesével feszegetném az ujjaim.
Nem tudom, miért ragaszkodom annyira, miért akartam ezt az egészet annyira eltökélten, már a másnap érkezett első sms óta. Azért marketingeltem annyit, mert azt akartam, hogy biztos legyél a dolgodban.
Igyekszem jót kívánni neked és magamnak is. Igyekszem jó lenni hozzád és magamhoz is.
Ha tudsz, segíts benne.
Nem tudom kérhetem-e, hogy egyszer, egy hosszabb önmutogatásra, mint amilyen ez is itt, valóban válaszlevél szülessen. Csupasz, mint az enyém.
zsuzsa
ui.:
Van még egy dolog, ami két hete jutott eszembe, hétfőn. Talán segít Neked. Persze ez is csak a szokásos kombinálgatás.
Hogy talán azért voltál velem, azért választottál engem, mert vonzódott hozzám a tested. Azért, mert a sikertelen gyerekvállalási kísérletek megviseltek, és tudatalatt kevésbé érezted magad férfiasnak, és ezt kompenzáltad. És azt az érzést erősítettem meg benned, hogy férfi vagy. Ezért kívánsz annyira.
Másnapra találkozót kér. Eljön, késő este van. Két óra hosszat beszél a gyerekkoráról, utazásokról, farsangi álarcokról. Egy idő után megkérem, hogy beszéljünk magunkról. Nehezen kezdi. Szerelmes belém, a másikat pedig szereti, és nem akarja megbántani. Hogy az ő kapcsolatuk sosem lesz olyan, mint a mienk, de fél, hogy a mienk olyanná válik.
Az elkövetkező napok eufóriában telnek, együtt vagyunk, minden újra kezdődik.
