hogy volt velem s most nélkülem,
vagy nem is volt, csak képzelem.

hogy gyávaságból nem lesz már kerek,
vagy a Sárkányfűárus osztott füveket,
vagy a kérőt Laertész és Kirké ölte meg.

[...]

s  nem tudom, mit kívánjak, hogy egyszer majd megértsd, mit vesztettél el s mennyiért, hogy egyszer majd lásd tisztán az útelágazást, ahol elfordultál balra. vagy kívánjam, hogy maradj bennem így, ilyen fele-másan.

mintha palackba tenném a szavakat, kidobva tengerre, hogy majd csak megtalál.
mert a visszaposta zárva és halott, nincsenek szavak, sem gondolatok.

lássalak magányban, a zuhany alatt, folyik a víz, sehol semmi hab, a fej lehajlik és mozog a kéz, hűtenéd magad, de minden oly nehéz, mert csendben gyűlt össze a nemvárt fájdalom.

vagy kívánjam maradjon, maradjon halott, önmagába zárva, hol nincsenek holnapok, nincsen múlt sem, és épp úgy nincs jelen, hol körbe forog a tetszés, és nincsen védelem, kívánjam maradjon így, s pakolja életét, a munkába fúlva, napot napra téve, nincs marcangolás, tudja, a helyén van, s a felrakott pakolás bár beszáradt, kérges, de jól van így, hasonulni kezdenek.

nem én döntöttem. csak azon a hajnalon, mikor kételkedni kezdtem, vajon valóban rokon-e és hozzám tartozik, bírja-e szíve, lelke, mivel ennek tartozik. 
görgettem előre kettejük életét. most maga görgeti. 

születésnap van és rakosgatom a szavakat. s nincs baj már semmi:
a minden közepén maradtam, ki voltam és leszek, vagyok én, mint eddig, vagyok én meg egy.

2008. január 1 – április 3.

a napraforgó már nem forogna,
nem emelné fel többé a fejét,
nem lenne szirma, sem föld, mi tartja,
múlna a szépség-szerelem-szemét.

lenne Klütiából a szívemben Bárki,
eltűnne úgy, hogy többé nem perel,
bár a Nap továbbra is ott van
és világít, csak épp a Föld takarja el.

mert jön, ki tudja, mi van a dobozban,
meglátja, hozzáér, felismeri,
a szalagot félrehajtva lassan kibontja,
az egyetlen lesz, ahogy én is egyszeri.

tán rosszul mértem fel a távolságot,
tán nem észleltem jól a súlyokat,
közelről fehér madárszárnynak láttam,
pedig nem az volt, vörös tehervonat.

a társam. a felem. a másik énem.
a férfi, kit gyűlölnöm nem lehet.
magamat gyűlölhetném benne, vagy mert nem,
vagy mert talán, vagy mert szeretett.

hogyan hihetném, hogy jöhet eztán bármi,
hogyan hihetném, hogy elvakartsebes,
vézna testemet átfonja gyengédség,
hiszen nem kellett, mikor teljes volt s kerek?

s a néhány lapot, mi megmaradt, hol találom?
hol van a borító, a jegyzék, a tartalom?
zsírpapírba gyűrt lélekdarabka kinek kell,
mikor irántam bennem sincs szánalom?

mit adhatnék még, mikor semmim sincsen,
nincs hitem, s ha volt sem volt elég,
elgázolt, véres és üres doboz: értem a pokolba
hol túsznak maradtam – ki szállna le még?

miről minek és kinek énekeljek? se kotta, se hang.
kedv se. nem várom, mi jöhet. nem érdekel.
nem vágyom. nem adni, s nem kapni semmit.
csak a halál partját gyorsan érjem el.

most fulladás jön, aztán új munkahely,
hol a szíved majd újra nőre lel,
mert olyan szimpla, egyszerű ciklus ez,
látom, ahogy Betty halálra sebez,
ezért választod helyette anyát,
hogy meg ne csaljon, csitítson, ha valami fáj,
s ezért, hogy a másik kettőt újrakezdenéd,
mert sóváran hiányzik azafajta lét.
és ha lett volna nálam egy kis lakás
odaköltöztél volna, nem vitás,
mert csak annyit nem visel el szíved,
hogy nem tudod, otthont hogyan teremtenek,
s nincs benned képesség, hogy egyedül megtegyed,
mert az életben mindig mást tette meg,
és nyáron hiányzott, hogy nincs olyan helyed,
hol körbe vesz mindaz, mi otthon lehet
(s hibáztam, ebben nem segítettelek).
ezért volt fontos, hogy ott maradj,
s fuss körbe újra, hogy vigasztaljanak.
s nem mert a Család: nem láttad meg a honlapon
hogy Ildit, KAGot kivéve már mindenki rokon.
 
és a jelszót majd egyszer megadom,
ha mindezt valóban el kell mondanom.

jön még sok hajnal és sok éj.
hazaérsz majd átölelsz.
biztosan tudom.