a 214-ik napon

lámpám vagy, piros.
amikor hazaérek, megkondul a harang
szívünk a plafonon imbolyog.
mert ez az út. kacska ring.
benne látlak, benne látsz.

jön még sok hajnal és sok éj.
hazaérsz majd átölelsz.
biztosan tudom.

egymásban lakunk

repülj és szárnyalj, kiscsoda,
vigyenek az álmok ide vagy oda,
üldd meg a hullámot, a viharokat,
a kezem bárhol védelmet ad,

az emlékekből hiába raksz tüzet,
a tüzet semmivel el nem égeted,
víz ki nem oltja, szél nem fújja el,
a föld alól is új életre kel,

minden érintésünk benned ragyog,
napokból nőttek ki, jelened vagyok,
megtapadt, élő és örök jelen,
túl jövő pillanaton, órán és éveken,
hagyom, hogy szállj, nélkülem-velem,
táplál és irányt ad: ez a szerelem.

válasz

nem tudok nevetni.
a van-on igen, de a hiányán nem tudok.
s közülünk csak az egyikünk halott.

hiába, hiába

mert kettőnk ezen pontján már az a szerepem,
hogy szívedet ellökjem s lassan megegyem.

s bocsásd meg majd egyszer a sok korbácsolást,
néha úgy tűnt, így könnyebb viselni a gyászt,
könnyebb elviselni, hogy halott vagyok,
s a tekintetedből többet nem kapok,
és hittem, a szeretet így majd elapad;

de belül őrizlek annak, aki voltál s aki vagy.

új hajnal: nem mindegy

nem mindegy, hogy benned miként maradok, hogy sóvárogva gondolsz vagy majd eldobod.
nem mindegy, mit érzel, mikor a mellét megfogod s a rádió gombját hova csavargatod, hogy közvetít-e adást a végső állomás, hogy eléred-e vele a vágyott hatást, s felnyög-e akkor, mikor – bár hull a mag – álmodban épp másnak adod át magad.
nem mindegy, hogyan oldod meg: így vagy úgy, mert meghal a jelened, elragad a múlt, evezel vissza lassan egy kopott tengeren, szélcsend van, nincs siklás, mi előbbre vigyen.
az utolsó filmben majd bevillanok, és csak akkor fogod fel, ahogy most nem fogod, hogy az életben mindig megkapod, ami előre vihetne, hogyha akarod.

ikrek?

szerelmed akartam lenni, nem ikercsillagod.

elképzelem: elüt a villamos és kómába esem,
és zokogva szólongatsz, szorítod kezem,
mert csak akkor érted meg, hogy nem csillagod vagyok,
hanem a kétszemélyes puzzle másik darabja, ha meghalok,
a nő, akiből egy van s a másik feled, te mégis elengeded:
csak maradjak uzsonna, megrágva, kidobva.

és elolvasod, és nézel sajnálkozva “ez van, csillagvirág”-nézéssel, mintha beteg gyerek lennék, és már tudom, hogy nem jelentek semmit, hogy aprócska kitérő vagyok, a játék, aki nyög, ha szorítod, aki kinyitja közben a szemét, akivel fotózni lehet, és a keze azért kellett, hogy tovább tápláld Iránta a szerelmedet, mielőtt végleg megfenekletek, hogy kiszínezd a napokat, amivel újra kihúzod pár hónapig, mielőtt máshol máskor másik nő szerelmét kergeted.
mert bár úgy hiszed, hogy együttélni csak elhatározás, és hajtogatod a mostaztánvégleget, de egy idő után újra hiányozni kezd a szenvedély, hogy verselni lehessen és ne bitek beszéljenek, hogy üssön mint az áram, ha hozzád érnek, hogy újra remegjen a térded, hogy kiszáradjon a szád, szoruljon a torok, hogy nyeld el a könnyet, mert másképp nem bírod, hogy flangáljon előtted valaki meztelen, hogy magasra felemeljen és ez természetes legyen.

a szerelmed voltam, nem ikercsillagod.
most meghaltam, s te a vállad megvonod.

ragozás

én álmodom rólad.
te álmodod, hogy jó vagy.
ő gyerekről álmodik.

én mindent értek, de félre.
te érted, hogy kit szeretsz s mivégre.
ő érti, hogy semmit nem kell tennie.